Fűnél-fánál érdeklődtem, szakmabelieknél tudakozódtam, de senki sem tudta megmondani, mikor nyílik az immár Art Budapest-re keresztelt művészeti vásár. Felettébb gyanús előjel, gondoltam, ha már a közvetlen érdekelteket is hidegen hagyja a valamikor rangos esemény. Végül a rendezvényen érdekelt egyik szaklap szerkesztője világosított fel, hogy hol és mikor. Mint kiderült, teljesen véletlenül az ő révén kerültem a kerítésen belülre, mert nem volt meghívóm, a pénztár pedig a megnyitó előtt egy órával bezárt. Hat darab sudár dalia őrizte a bejáratot a széplelkektől, óvott és vigyázott, nehogy nagy legyen a tumultus a csarnokban megterített asztalok és a pogácsástálak előtt.

Tehát, amikor már úgy tűnt, hogy hoppon maradok, éppen jött az a bizonyos szerkesztő, hóna alatt lapjának példányaival, és felesleg tiszteletjegyének boldog birtokosaként besurrantam a kapun. Bent a csarnokban aztán rendezők, szervezők, galériavezetők és kiállítók, amolyan magamfajta "külső" érdeklődő alig néhány, s kritikusból, művészből is kettő ha volt. A megrendülés határán levő döbbenet fogott el, hiszen bennem még a kilencvenes évek eleji emlékek éltek, amikor még volt élet, volt nyüzsgés a csarnokban. Ezúttal pedig az ugyanakkor nyílott ékszerkiállítás protagonistáival együtt voltunk vagy annyian, mint egy negyedosztályú futballmeccsen játékosok és közönség együttvéve. Szóval tátongó-kongó csarnok, benne néhány nívós standdal, rangos művésszel és művészeti szolgáltatóval, na meg hatalmas érdektelenséggel és sok kommersz kacattal. Művészek közül is csak épp annyian jöttek el, amennyien ki tudtak állítani galériájuk égisze alatt, avagy - ritkább esetben - saját költségükön. Volt egy szlovén magánkiállító is, ő minden bizonnyal eltévedt ezúttal. Még egyszer biztosan nem fog, az hétszentség.

A megnyitó beszédet hallgató és a szónok előtt karéjban elhelyezkedő embereken rögtön látszott, hogy nem ugyanabból a világból csöppentek ide. Jobbra a szakadtabb művésztársadalom, balra pedig a jólöltözött, parfümfelhőbe burkolt ékszerészarisztokrácia képviselői. Az egyik jó felszereltségű stand - Van Gogh, Schiele stb. - vezetője meg is jegyezte: hátha átmerészkedik majd valamelyikük ebbe a fertályba, s netalán vásárol is valamit. Mert hogy a fordítottja nehezen lenne elképzelhető.

A kiadók, illetve a lapok közül az Új Művészet, a Gyűjtűk & Gyűjtemények, valamint a Műértő jelent meg, de jóval szerényebb keretek között, mint korábban, amikor még Art Expo-nak hívták a rendezvényt és szakmabeliek, művészettörténészek szervezték - pl. Beke László, Jerger Krisztina -, s külföldi tekintélyek is megfordultak a zsűriben és a művészeti tanácsban, valamint a védnökök társaságában (Johan van Dam, Bryan Montgomery). A galériák közül mindössze kettő-három dacolt a közízléssel, a kommersszel és a nyers giccsel, vállalva a kockázatot, hogy mindig és mindenhol a kortárs modern művészet ügyét szolgálja (őket Lovas Ilona, Türk Péter, Roskó Gábor stb. reprezentálta). Szomorúan gondoltam azokra az időkre, amikor ugyanitt megjelent többek között az Éri Galéria, a Liget Galéria, a Várfok 14 Galéria vagy a század első felének nagyjait felvonultató Erdész-Menschikoff Galéria. Hogy csak kapásból idézzek néhányat. Az egyénileg kiállító művészekről ne is beszéljünk. Nyilvánvaló, hogy az ilyen gyatrán megszervezett rendezvénynek nem sok értelme van, sőt felesleges is, hiszen a végén senki sem lehet elégedett: sem a szervezők, sem a kiállító cégek, sem pedig az alkotók.

A szervezők azért, mert egy ilyen kiállítás nemhogy nem vonzza, hanem kifejezetten taszítja az amúgy sem túl potens közönséget, a galériák azért, mert feleslegesen kidobtak egy csomó - talán soha meg nem térülő - pénzt, az alkotók meg azért, mert ők is rosszul jártak, anyagilag, erkölcsileg egyaránt. Valami középmegoldásra lenne szükség, hogy a művészeti világ és a Hungexpo is megtalálja a közös érdeket. Ezúttal azonban még a szervezői felállásról sem lehetett sokat megtudni, a Vásár honlapján pedig nem lehetett ráklikkelni a Művészeti Kiállítás című rendezvényre. Valamikor a hírverés is sokkal jobb volt: oldalas színes beharangozók a szaklapokban, de másutt is. Most viszont egy alig észrevehető háromsoros bejelentő a Pesti Est lapszélén, amely így hangzik: Szépség - Csillogás - Művészet. Hát csillogás aztán volt, muvészet azonban csak nagyító alatt.