A kiállítás szervezője:
Műcsarnok és a MAGYAR
SZOBRÁSZ TÁRSASÁG
|
Alapítva/
Founded
1994 |
|
|
MAGYAR SZOBRÁSZ TÁRSASÁG
(MSZT) SOCIETY OF
HUNGARIAN SCULPTORS (SHS)
|
Székhely: 1016 Budapest,
Gellérthegyi út 20-22. Elnök: Orosz
Péter
Telefon: 375-3642 Mobil : 06 20
330-7785
Titkár: Imrik Gabriella
Telefon: 343-4915
Fotó : Juhász Imre
Web Site:
E-mail: orip@mucsarnok.hu
|
Tagok száma: 220
Bírósági végzés:6245/1994
Adószám: 18069833-1-41
Bankszámlaszám:
11707024-20350077
|
|
A
mai magyar szobrászat természetrajza.
1978-ban a
Magyar Szobrászat című műcsarnoki kiállításon
171-en szerepeltek, 1995-ben ugyancsak a Műcsarnokban
a Helyzetkép/Magyar Szobrászat tárlat 250
alkotót vonultatott fel, míg a Szobrászaton
innen és túl résztvevői 300 felett vannak. Ha
hinni lehet a számoknak, a mai magyar szobrászat
helyzete határozottan felfelé ívelő tendenciát
mutat. A hiteles képhez azonban hozzátartozik
az is, ami a statisztikai adatok mögött rejlik,
a műfajban lezajlott hatalmas átalakulás. Két
évtizeddel ezelőtt a hivatalos kultúrpolitika
a hagyományos felfogású alkotókat állította
előtérbe, s korlátozta mindazok jelenlétét a
kiállításon, akik az absztrakt művészetet és
a konvenciókat megbolygató köztes műfajúságot
képviselték. Hat éve viszont már egyértelműen
a másik oldalra billent a mérleg nyelve, s
mindaz, ami a tárlaton látható volt lényegében
megfelelt a magyar szobrászat akkori helyzetének,
az uralkodó tendenciáknak. Ilyen előzmények
után láttak munkához a millenniumi kiállítás
rendezői. Nem igazságot akarnak tenni az egymással
vetélkedő irányzatok és csoportosulások közt,
mindössze be kívánják mutatni, a nyitott kapu
elve alapján, azokat az alkotókat és törekvéseket,
melyek a mai művészeti életben jelen vannak,
hogy legalább e kivételes alkalommal egyszerre,
együtt legyenek láthatók.
Miért
olyan lett ez a műfaji szemle mint amilyen,
annak magyarázata elsősorban a művészeti ág
állapotában rejlik, de szerepet játszott benne
az előkészítés és a rendezés is. Mintegy
220 jelentkező anyaga került a kuratórium elé,
egyet – kettőt utasítottak csak el, s
tucatnyit tettek várakozó listára. Ezen kívül
60-70 meghívólevél is postára került, jeles
szobrászok és szakmán kívüliek számára,
akik restek voltak kitölteni a jelentkezési
lapot a MAOE felhívására. Közben pedig
megindult a beszivárgás folyamata, s tartott egészen
a megnyitó napjáig, vagy talán azon túl is. Különösen
szívósnak mutatkoztak főiskolai tanárok, nemrég
végzett és jelenlegi tanítványaik menedzselésében,
ennek köszönhető a legfiatalabb nemzedék erőteljes
szerepeltetése.
Ami a
generációkat illeti, teljes a jelenlét, minden
korosztály képviselve van. A Varga Imrével és
Vígh Tamással az élen fellépő legidősebbeket
emelném itt ki, Farkas István és Fekete Tamás,
Gádor Magda és Hadik Gyula, Hetey Katalin és Míró
Eszter, Nagy Sándor, Szilárd Klára és Werbánszky
Ernő nevét említve. Mint mindig, most is
akadnak hiányzók, s nem akármilyenek: Bencsik
István, Jovánovics György, Segesdi György,
Trombitás Tamás, Zsakó István. Távolmaradásukat
különféle szempontok magyarázzák. A túlnyomó
többség azonban nem mulasztotta el megragadni a
Műcsarnokban való megjelenés ritka lehetőségét,
s ha már adva volt, a lehető legnagyobb méretű
művekkel kívánt felvonulni, óriási tereket
és falfelületeket követelve magának. Ennek a
rendezőkre nehezedő hatalmas nyomásnak következménye
a kiállítás besűrűsödött látványa,
amelyben azért végül is sikerült működőképes
rendet kialakítani. A nem mindennapi műtömeg
és művészeti diverzitás szerencsés esetekben
csomópontok körül kristályosodik ki. Máshol
viszont megjelennek a vegyes összeállítások,
amelyeket kapcsolódás helyett éppen az egymásmellé
sorolt tárgyak különbözősége jellemez.
A “fémek
termében” feltűnő jelenség a rozsdás vas
kompozíciók jelenléte, ellentétben a korábbi
évtizedek fémhasználatával , mely a csillogó-villogó
krómacélt vagy legalábbis az acélt részesítette
előnybe. Hatásos, divatos patina csupán, az
elmúlás, a pusztulás érzésének elégikus
megjelenítője vagy valami más, nem határozható
meg egyértelműen. A teljes képhez hozzátartozik,
hogy most is akadnak más jellegű, nagyon hatásos
fémmunkák, de ezek máshol kerültek felállításra.
Másik jellegzetesség: korunk alkotói
kiapadhatatlan tisztelettel viseltetnek
mindenfajta szerkezet, konstrukció, gépezet iránt,
s maguk is megpróbálnak ilyet előállítani
statikus vagy mozgó, működő vagy- technikai
hiba miatt - működésképtelen formában. Bőven
akad fény- és hanghatásra épülő munka is, a
tárlat szinte minden pontjára jut belőlük,
jeleként az intermediális felfogás terjedésének.
De nemcsak ez a műtípus beszél a szobrászat
kitágult eszközhasználatáról, parttalanná váló
kereteiről, hanem sok más jelenség is. A
mostani kiállítás elképzelhetetlen lenne
falra helyezett és lebegő alakzatok, installációk
és installáció szerűen megépített tárgyak,
s üveglapokon sorolódó térrajzok nélkül.
Mindezzel együtt jár a műfajhatárok képlékenysége
és eltűnése, az átjárhatóság szobrászat
és festészet, szobrászat és iparművészet közt,
ami nemcsak a textilesek, üvegesek és kerámikusok
jelenlétét teszi elfogadhatóvá ebben a közegben,
de a sík- és térformák, a különböző
anyagok és eljárások társítását, ütköztetését
is.
Másik
nagy orientációs irány a természet, a természetes
anyagok, a mitológiai és régészeti, ökológiai
és néprajzi inspiráció. A fa és a kő ebben
az összefüggésben nézve már nem egyszerűen
csak ma is használható, nagyhagyományú szobrászati
anyag, különféle felfogások, ábrázoló vagy
absztrakt formák hordozója, hanem szimbolikus
jelentésekkel teli médium is. Tárgyszerű vagy
installációs formában ősi természeti világot,
letűnt kultúrákat és lényeket jelenít meg,
nosztalgikusan és attól a vágytól áthatva,
hogy ez az egész földi lét megőrizhető, a
pusztulási és önfelélési folyamat visszafordítható
legyen. Szobrászok egész sora képviseli ezt a
felfogást, Samu Géza örökségét, a FÁS-kör
egykori tagjai és mások, mívesen és
primitivizálva, intim hatásokkal és nagy méretekkel,
túlcsorduló ideológizáltsággal és
visszafogottan, s nem ritkán az egyéni vonásokat
közös dialektusban eltüntető túlérettséggel.
Jellegzetes
vonása a mai magyar szobrászatnak, hogy az elmúlt
évtizedek uralkodó műtípusai, az absztrakt
szobor és az installáció mellett, jelen vannak
benne más törekvések is. Szabadon használható
a XX. századi modern művészet különféle irányzatainak
egész eszköztára, s ki-ki onnan merít,
ahonnan akar, de a hagyományos, XIX. századi
jelenségelvűség, a realista ábrázolás sem tűnt
el. Sőt mellette, vagy ellenében már ott áll
mindennek az újraértelmezése, olyan megnyilvánulási
formákkal, mint az elbeszélő tematikusság és
a groteszk hang, az öntvényhasználat és a
sorolódó-ismétlődő elemekre épített
szerkesztés, a harsány szín és a giccshatás,
a szobor anyagiságának és felületének hangsúlyozása.
Utalásszerűen
van csak jelen a tárlaton a millenniumi szoborállítások
révén új lendületet kapó köztéri plasztika.
Ennek a szövevényes világnak bemutatása már
külön feladat.
Nagy Zoltán
|
